Kaptam egy meghívót. Benéztem. Amit láttam: fotók, nem ömlesztve, "halk" beszélgetés és ez tetszett. Élve meghívással, csatlakozom a csapathoz. A meghívóban kaptam egy kedves kérést, hogy ha lehet, ne csak képet töltsek fel, hanem fűzzek hozzá némi megjegyzést is. Ez néha nehéz, mert a kép sokszor arról szól, amit szavakkal nehéz, hacsak nem író, költő az ember, igaz, akkor nem fotózna :-).
Első képemmel édesapámról szeretnék megemlékezni. Amikor gyerek voltam, sokszor voltam vele a laborban (értsd: fürdőszoba), ahol a fixir, hívó és a nagyítógép segítségével készültek a fekete fehér képek. Volt, hogy elkísértem a Soproni Fotóklub találkozóira. Gyermekkori betegsége (paralízis) miatt korlátozva volt a mozgása, így elfogyott a téma, vagy a kedve, de már nem fotózott annyit. Amikor én 2000-2003-ban újra felfedeztem az immár digitális fotózást, újra megjött a kedve. A kép azt a pillanatot örökíti meg, amikor az első digitális kamera megérkezett. Sajnos ma már nincs köztünk.
